~ A cipőim halkan kopogtak a lépcsőkön, ahogy a magánytól visszhangos házamban sétálgattam. A falak üresek és semmitmondóak voltak, és tényleg mondhattam, hogyha elkezdtem beszélni, akkor a falnak beszéltem. 

Szerencsére hozzá szoktam a magányhoz, és az a részemmé vált egy rövidebb ideig, de mikor megismertem Őt, minden megváltozott. Az életem egy csapásra más irányt vett, máshogy láttam a világot, rózsaszín felhők tömkelege takarta el a látóteremet, és kisebb pillangószerű, repkedő szivárványszínű állatok lepték el az égboltot. Mindenhol csak Őt láttam, senki mást. Ha megláttam Őt akár fényképen is, a gyomrom összeszorult, de mikor találkoztam vele, és megöleltem, a torkomban dobogott a szívem oly hevesen, mintha felakarna törni a testemből, hogy szabad akar lenni, szabadon akar dobogni és végül egyszer leállni. ~

 

 

Ismét elgondolkozva néztem ki az ablakon. A Nap most igen kedves sugarai, lágyan cirógatták bőrömet, olykor némi simogatással csaltak elő belőlem egy hálás sóhajt, miszerint kellemes meleget árasztanak magukból, ezzel is felmelegítve lehűlt testem. Az iskola padomban ültem, keresztbe tett lábbal, felkönyökölve a pad tetejére, tartottam meg az államnál fogva a fejem, lehunyt szemeimmel élvezve továbbra is a kellemes meleget. Semmire sem tudtam gondolni, csak Ő rá. Akaratlanul is elmosolyodtam, amint felvillant előttem gyönyörű fehér arca, színtiszta fekete haja, csodaszép fogsora, annál is szebb mosolya, végül az a mindent átható, kedves de egyben még is kissé rideg, tiszteletet követelő tekintete. Úgy gondoltam, elmélkedésemből semmi sem rázhat fel.

- Elena!

Tévedtem. A hangos női, vékony hang, úgy rázott fel édesded ébrenléti álmomból, mintha egy csatamezőn bombát robbantottak volna közvetlen mellettem. Összerezzentem. Felnyitottam a szemeimet, és kérdőn a hang irányába néztem. Egy kedves tekintetű, mosolygós arcú lány szólított nevemen az ajtóban állva, majd amint meglátta, hogy rá néztem, intett és felém csörtetett. Karba fonva kezeimet, dőltem hátra a székemben, a hátam a szék támlájának csapódott, és úgy figyeltem a felém közeledő lányt. Szőke haja copfba, a feje tetején volt összefogva, de még is így épp elég nagy volt ahhoz, hogy át tudja vetni a haját a vállán, így a hajvége, leért a melle aljáig. Amint odaért hozzám, elmosolyodtam.

- Christen - bólintottam. - Hogy vagy? - tettem hozzá érdeklődve.

- Jól! Nagyon jól! - csapta össze a kezeit mosolyogva. - Képzeld! Olyan jót álmodtam! - nevetett fel boldogan.

- Valóban? Micsodát?

- Lényegtelen.

- De hát... Most mondtad, hogy jót álmodtál, gondoltam elmondod - értetlenkedtem.

- Igen, de ráér! - tenyerelt rá az asztalomra, és hajolt felém. - Előbb hadd áruljak el valamit! 

- Miről kéne tudnom? - sóhajtottam halkan, hiszen ha Christen ilyen hirtelen letámad, az sosem vezetett jóra.

- Arról, hogy jön egy új osztálytárs! - kacsintott rám elmosolyodva.

- Osztálytárs? Még is minek? Így is harmincnyolcan vagyunk - fogtam meg a fejem. 

- Igen! De most bővülünk!

Hosszas, boldog nevetése visszhangzott üres fejemben... 

- Nem ezen a világon vagyok - állapítottam meg magamban. 

Amint viszont a fejemet elengedtem, és körbe néztem, elmosolyodtam barátnőm heves beszédén, ahogy minden egyes osztálytársamnak beszámol arról, hogy bizony új taggal bővülünk. Bár ahogy elnéztem, csak én lepődtem meg ennyire, meg talán egy-két ember rajtam kívül, de azok is elfogadták a keserű tényt, hiszen nagyon jól összeszoktunk ezalatt a pár év alatt. Halkan sóhajtva hunytam le csillogó szemeimet, megfogva, hátul copfban összekötött gesztenyebarna hajamat, simítottam végig rajta. Zöld szemeimet felnyitva, emeltem tekintetem újra ki az ablakon túli tájra. Gyönyörű park mellett volt a mi iskolánk, igaz hatalmas volt, és csak a negyedét lehetett rendesen látni, de a kibontakozó, nagy, vagy épp kisszírmú virágokat tökéletesen meg lehetett nézegetni, míg a fák lombjai a Nap sugarait hol átengedte, hol nem, így perdülve egymással csodaszép táncra. Arany színével mindent beborított, és én ebben gyönyörködtem.

- Elena!

Egészen addig a pillanatig, míg újabb hang meg nem ütötte hallás zónám.

- Vivien - suttogtam halkan, hiszen egyből felismertem a hang tulajdonosát, majd csak lehunytam a szemeimet.

- Hogy vagy?

Hallottam a közeledő lépteket, és az egyre inkább csak hangosodó hangot, majd lassan egy szék fájdalmas csattanással ért földet, mellettem. Érdeklődve nyitottam fel egyik szememet, hogy mi történt, akkor láttam, hogy Vivien okozta ezt a zajt. Két lábával közre fogva a szék támlájának tartófémét, ült le és dőlt neki mellkassal a fatámlának.

- Jól - adtam a halk választ, rá nézve enyhén barnás bőrére. A haja barna volt, ahogyan a szemei is. - És te? Történt veled valami?

- Nem sok minden - vont vállat ráérősen. - Tudod, hogy ki ez az új gyerek, aki miatt Christen ennyire felvillanyozott? - nézett az említett lány felé, majd újra vissza rám.

- Fogalmam sincs - ráztam meg a fejem. - De az biztos, hogy vagy nagyon aranyos ha lány, vagy pedig nagyon jól néz ki, ha fiú. Akkor szokott ilyen izgatott lenni, ha pasiról van szó, és jól néz ki - nevettem fel, ahogy Vivien is.

- Így igaz! De hé, nem gondolod, hogy...

- Hm? Micsodát? - kaptam felé a fejem.

- Hát, hogy esetleg... A régi barátja? Emlékszel arra a fiúra, aki nagyon jól nézett ki, barna volt és enyhe, már szürkébe átcsapó szemei voltak? Ki tudja. Akkor is ilyen izgatott volt, mikor vele találkozott régebben.

- Lehetséges. De nem tudom. Majd elválik - ráncoltam össze a homlokomat, és néztem buzgó szőke barátnőmre. Halkan sóhajtva engedtem el magam és dőltem előre, ráfeküdve a padra, hunytam le fáradt szemeimet.

- Nem aludtál eleget, hogy így kidőlsz? - hallottam Vivien hangját.

- Hát... Nem volt túl jó estém, fogalmazzunk így - nevettem fel kínosan.

- Miért is?

- Majd elmesélem, de nem itt.

Abba maradt a beszélgetésünk. Némán hallgattam saját lélegzetvételemet, és némán figyeltem továbbra is az engem körülvevő hangáradatot. Vivien sem szólt már többet, ő is ott maradt mellettem, és csak nézett ki a fejéből. Amint épp felküzdöttem magamat, s dőltem hátra nyűglődve, meghallottam a csengőszót. Mindenki a helyére menve, ült le a padba, és várta, hogy előkelő tanárnőnk mikor lép be az ajtón. Már legalább negyed óra telhetett el, mikor ugyanis mindenki az órára szegezte a tekintetét, és megkezdődött a halk susmogás, hogy vajon mi történhetett, ami miatt a tanárnő nem jött be. Az ajtó kilincsére néztem, és láttam is, hogy megmozdul a hosszúkás fém, és hirtelen sebességgel az ajtó is kinyílik.

- Jó reggelt - köszönt osztályfőnököm, szokásos hangnemben; életuntan.

- Jó reggelt, tanárnő - az osztály pedig egyszerre vissza. Én halkan dünnyögtem az orrom alatt, míg mindenki lassan felállt, hogy tiszteletet mutasson a nőnek. Amint én is felálltam, és felnéztem láttam, ahogy a tanárnő után egy magas, fekete hajú, olyan tengerkék színű szemekkel megáldott fiú követi, hogy a szám is kissé tátva maradt.

- Gyerekek, had mutassam be Damien Rebelt. Damien a danvelli gimnáziumból jött át, meglehetősen nagy pontszámmal - büszkélkedett mosolyogva. - Damien, remélem, jól fogod magad érezni a közösségünkben. Ti pedig, tegyetek meg mindent, hogy így legyen! - adta a határozott parancsot először Damien, majd mi felénk fordulva. - Üljetek le - intett le minket.
Amint megtettük jóformán újabb parancsát, az ismeretlen fiúnak is kerített helyet, a legutolsó padsorban, velem egy vonalba. Nem lepett meg, hiszen az volt az utolsó üres padunk. Érdeklődve mértem végig minden egyes mozdulatát, ahogyan az arcát is folyamatosan néztem. Semmitmondó arckifejezése úgy passzolt rideg tekintetéhez, mintha csak ráöntötték volna, s mint egy maszkot, büszkén visel. Magabiztos léptekkel sétált végig a termen, végül kihúzva magának a széket, ült le rá hangtalanul. Innentől már nem bírtam nézni őt, hiszen két ember is ült közöttünk, és túl feltűnő lett volna, ha hirtelen előre vagy hátra dőlöngélek, mint egy elmebeteg.

- Damien, a könyveket megkaphatod már most is. Ha le mész Valeriahoz, az iroda melletti tükrös teremhez, és bekopogsz, mondd neki, hogy a tizenkettedik évfolyam könyveit kéred. Hetedik emeleten fordulj balra, és a folyosó végén, van egy kisebb nyílás jobb oldalon, ott ha arra elfordulsz, megfogod találni Valeriat - adta az osztályfőnököm az utasításokat.

- Értettem, köszönöm - állt fel az újonc, és zsebre téve egyik kezét, sétált ki a teremből. Tetőtől talpig feketében volt. Egy ing takarta felsőtestét, melynek két gombja fölülről ki volt gombolva, és alulról is egy, így egy fordított V alakot adott az vissza. Végig mértem hátulról is, és igen szépnek találtam még így is, de ahogy később körül néztem, a tizenöt lányból, tizenöten utána néztünk.

- Damien! - szólt a tanár a fiúra, aki épp az ajtóból fordult vissza. Elkaptam hirtelen a tekintetem róla, hogy ha még véletlenül is de rámnézne, ne lássa, hogy mennyire néztem. - Valaki veled megy, elkísér.

- Erre semmi szükség - válaszolta hidegen.

- Akkor menjen mondjuk... - filózott osztályfőnököm. Ő mindig az a személyiség volt, hogyha ellent mondanak neki, akkor az az illető valamit nagyon megfog szívni, de mindig is figyelmen kívül hagyta a heves tiltakozásokat. - Elena! - mosolyodott el, hiszen én már a földbe is süllyedhettem volna, hogy ne engem válasszon.
Hangtalanul felállva, sétáltam oda Damienhez, akinek úgy a nyakáig érhetett fel a fejem. Felnéztem hát rá, bele a szemeibe, de amint ezt észrevette, hiszen ő meg lenézett rám, elfordította dacosan a fejét és elsétált. Még tanácstalanul hátranéztem osztályomra, azon belül is a lányokra, hogy most még is mit kéne tennem? De amint megláttam Christen ajkait, ahogy mozognak, "menj, menj!" bátorító suttogása közepette, halkan sóhajtottam és végül a fiú után eredve, értem be.

- Hogy- hogy átjöttél a danvilli gimiből? - kulcsoltam magam mögött hátul össze a kezeimet. Nem válaszolt, csak meredt előre, ezért én előre nézve folytattam. - Azt hallottam, hogy az ország egyik legerősebb, és legszigorúbb gimnáziuma, rögtön ez után.

- Szeretek első lenni - válaszolt halkan. 

- Aah! Egy dolog, amit tudok rólad! - mosolyodtam el boldogan, rá nézve. Szeme sarkából emelte rám tekintetét, majd halkan sóhajtva nézett előre. - És... Szoktál sportolni?

- Focizni, kézizni valamint úszni.

- Akkor gondolom, mindezekből első voltál.

- Igen.

Egy ideig csendben néztem rá, és gondolkodtam azon, hogy vajon milyen beszédtémát hozzak fel, ami érdekes, és ne csak kérdezzfelelek játékot játszunk, de semmi értelmes nem jutott az eszembe. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy Christen mit szokott ilyenkor csinálni, bár ő eleve női bájait beveti és az összes fiú a lábai előtt hever. Halkan sóhajtva fordultam fel az első, majd a második lépcsőfordulóban, és így a többin amik soron következtek, egészen a hetedik emeletig. Ott a folyosóra lépve, csendült fel a cipőnk együttes hangja, ami akaratlanul is visszhangzott. A fejemben kongtak a zajok, szinte nem voltam önmagam.

- Ez az? - állt meg Damien az üveges ajtó előtt, de válaszomat meg sem várva, bekopogott.

- Már is megyek! - hallatszott ki a komoly hang. Az ajtó az egyik pillanatról a másikra csapódott ki, amire reflex szerűen léptem hátra. - Áh! Elena! Mi szél ho... - nézett rám boldogan, de amint meglátta Damient, a szemüvegét megfogva, lejjebb csúsztatva azt az orrán, mérte végig a mellettem álló fiút. - Te lehetsz az új srác - jelentette ki büszkén. - Gyere, már is odaadom a könyveidet! - intette befelé Damient, majd rám nézve engem is beljebb invitált. - Tessék! Fogd ezt, meg ezt, meg ezt is! És természetesen ez sem ártana, ha akarsz valamit tanulni - mosolygott rá Damienre, a könyveket adogatva neki. Összesen tizenkettő könyvet adott neki, bele értve ebbe a nyelvet, a matekot, az irodalmat, nyelvtant, történelmet. - Matekból kaptál már érettségi felkészítő könyvet?

- Nem.

- Akkor... Megnézem, van-e!

Azzal hátra is viharzott a raktárba. Damien csöndesen figyelte a raktár ajtaját, ahol a nő eltűnt, én pedig a Damient néztem, és csodálkoztam, hogy lehet egy fiú ennyire gyönyörű. Illetve... már lassan férfi. 

- Sajnálom, de nincs! - sétált ki Valeria a raktárból, csípőre tett kezekkel. - Kérd el valamelyik osztálytársadét, vagy osztozzatok rajta Elenával - mosolyodott el. - Most viszont menjetek, sok a dolgom! - hesegetett ki minket, és amint mi kiléptünk, becsukta mögöttünk az ajtót, kissé nagy hanggal. 

- Ne segítsek? - néztem rá Damienre, mire szótlanul lehunyta a szemeit, ezzel is jelezve, hogy nem kell. Halkan sóhajtva sétáltam utána, és mentem vele vissza a negyedik emeletre, ahonnan felsétáltunk. Amint sikerült a termünkbe érnünk, és helyet foglalnunk, a tanárnő még mondott valamit, de nem igazán figyeltem rá.

Attól a pillanattól kezdve, hogy Damient megláttam... Valami meghalt bennem. Egyben repkedtek pillangók a gyomroban, ezzel is körkörös táncot járva ingerelték azt, némi zavargást keltve bennem. A levegőnek sem engedett utat lustán összeszorult tüdőm, és a torkomban egyre hevesebben zakatoló szívem. S mintha csak a Niagara foglalt volna bennem helyet, hallottam a vérem zubogó áramlását a füleimben.

Mi történt velem...? Sosem volt még ilyen... Nem éreztem még ilyet.

 

 

Következő ->>